Ajánló
Hiszem, hogy a történeteknek nem az a feladatuk, hogy tanítsanak. Sokkal inkább az, hogy csendesen emlékeztessenek bennünket arra, amit a szívünk valahol mindig is tudott, csak a mindennapok zaja mellett elfelejtett meghallani.
Ezért született meg az Erdei történetek.Nem azért, hogy kész válaszokat adjak az élet nagy kérdéseire, és nem is azért, hogy megmutassam, melyik ösvényen érdemes elindulni. Sokkal inkább azért, hogy meghívjalak egy erdőbe, ahol a fák nem sietnek, a patak nem kérdez, az évszakok pedig türelmesen követik egymást, mintha mindig is tudták volna, hogy mindennek eljön a maga ideje.
Az élet ösvényei ritkán egyenesek. Vannak napfényben fürdő tisztások, ahol öröm megpihenni, és vannak sűrű, árnyas erdőrészek is, ahol a köd elrejti előlünk a következő kanyart. Néha eltévedünk, máskor visszafordulunk, olykor olyan terheket cipelünk, amelyekről csak hosszú idő múltán derül ki, hogy már régen letehettük volna őket.
Az élet nem mindig könnyű, mégis őriz annyi szépséget, hogy érdemes újra és újra elindulni rajta.Ebben az erdőben a szereplők nem azért születtek, hogy példát mutassanak. Ők is keresnek, hibáznak, félnek, remélnek, elengednek és újrakezdenek, akárcsak mi.Nem történeteket írok az erdőről. Az erdő segítségével mesélek az emberről.Azokról a csendes küzdelmekről, amelyeket sokszor senki sem lát. Az apró örömökről, amelyek mellett könnyű elsietni. Azokról a pillanatokról, amikor egyetlen lehulló levél, egy mohos kő vagy a patak halk csobogása többet mond minden kimondott szónál.Nem szeretnék tanítani. Inkább csak lelassítani a lépteidet annyira, hogy legyen időd újra meghallani mindazt, amit talán mindig is tudtál, csak a világ zaja mellett egy időre elcsendesedett benned.Hiszem, hogy a legfontosabb válaszok nem kívül várnak ránk. Csendesen születnek meg bennünk, szinte észrevétlenül, miközben végigsétálunk életünk kusza ösvényein.Ha egyszer úgy érzed majd, hogy ez az erdő ismerős, ne lepődj meg.Lehet, hogy már jártál benne.És talán mire becsukod ezt a könyvet, egy kicsit közelebb kerülsz ahhoz az emberhez, aki kinyitotta.Mert a legszebb történetek nem érnek véget az utolsó oldalon.
Ott kezdődnek el igazán.
Jó utat!
Meretei Diána
1. fejezet - Az erdő
„Minden erdő egy történettel kezdődik. Csak ahhoz, hogy meghalld, előbb neked is el kell csendesedned.”
Az erdőnek nincs neve.
Nem azért, mert elfelejtették elnevezni, hanem mert soha nem is volt rá szüksége. Aki egyszer rátalál, annak többé nem kell térképen keresnie, mert az ilyen helyeket nem az ember emlékezete, hanem a szíve őrzi meg.
Már az első lépéseknél érezni lehet, hogy itt másképpen telik az idő. A fák nem sietnek az ég felé, a patak nem igyekszik minél hamarabb elérni a folyót, a szél pedig nem rohan végig az ágak között, csupán megérinti őket, mintha minden lombkoronával váltana néhány halk szót, mielőtt továbbindulna.
A levegőnek saját története van. A mélyebb részeken a nedves föld és a puha moha illata keveredik a lehullott levelekével, amelyek régi évszakok emlékét őrzik az avar alatt. Ha a nap hosszabban időzik a fenyők között, a fakéregből meleg, gyantás illat száll fel, amely lassan összefonódik a vadvirágok nektárjának édességével.
A patak közelében a levegő könnyebbé válik. A víz hűvös lehelete mintha nemcsak a köveket simítaná végig, hanem a gondolatokat is, és mire az ember újra mély levegőt vesz, már nemcsak a tüdeje telik meg, hanem a lelke is.
Ebben az erdőben azonban nemcsak látni, hallani és belélegezni lehet a természetet, hanem megérinteni is. Jólesik végigsimítani egy öreg tölgy érdes kérgén, vagy a puha mohán, amely úgy simul a kövekre és a kidőlt fatörzsekre, mintha maga az erdő készített volna pihenőhelyet a megfáradt vándoroknak. A patak partján lehajolva pedig elég egyetlen pillanatra a vízbe mártani a kezünket, hogy hűvös érintése csendesen emlékeztessen rá, milyen kevés kell ahhoz, hogy az ember újra hazataláljon.
A fény sem egyforma mindenütt. A lombok között átszűrődő napsugarak mohazöld árnyalatba öltöztetik az erdőt, majd a puha avaron itt-ott aranyló fényfoltokat rajzolnak, amelyek a szél minden leheletére új alakot öltenek. Vannak tisztások, ahol úgy tűnik, mintha maga a nap telepedett volna le egy kis időre a fű közé, máshol pedig a fák árnyéka rajzol lassan változó mintákat a mohával benőtt kövekre.
Tavasszal a vadvirágok fölött színes pillangók lebegnek könnyedén, egyik virágról a másikra szállva, mintha az erdő örömét vinnék tovább apró szárnyaikon. Ilyenkor a levegő tele van élettel, mégsem válik zajossá. A madarak éneke, a méhek halk zsongása és a patak csobogása úgy simul egymás mellé, hogy egyik hang sem akarja túlkiabálni a másikat. Mindennek megvan a maga helye, a maga ideje és a maga csendje.
Ebben az erdőben az évszakok sem csupán egymást váltják. Mindegyik magával hoz valamit, amire a másik nem képes. A tavasz a remény ígéretét hordozza, a nyár a bőség melegét, az ősz az elengedés szelíd szépségét, a tél pedig azt a mély csendet, amelyből minden új kezdet megszületik.
Talán ezért olyan különös ez az erdő. Nem azért, mert varázslat lakja, hanem mert aki elég lassan járja az ösvényeit, egyszer csak észreveszi, hogy miközben a fákat, a virágokat, a madarakat és a patakot figyelte, valójában önmagát kezdte el újra meghallani.
Az erdő nem őrzi meg a lépteink nyomát. Mire legközelebb visszatérünk, az avar betakarja őket, a szél elsimítja a homokot, a fű újra feláll, mintha soha senki sem járt volna arra. Mégis van valami, ami minden egyes látogatás után velünk marad. Talán egy illat, amely egy váratlan pillanatban újra eszünkbe juttatja ezt a helyet. Talán egy aranyló fénysugár emléke, amely egyszer átszűrődött a lombok között. Vagy talán csak az a csend, amelyet odabent találtunk meg, és amely észrevétlenül hazáig elkísér bennünket.
Mielőtt továbbindulsz...
Lassíts, állj meg egy pillanatra!
Hallgasd meg Az erdő zenéjét.
További illusztrációk a könyvből
